New Deities

In his approach Géza Szöllsői’s ’prayer mats’ are closest to his series, ’Suzuka and her Friends’ . He reuses photo-based pictures, founded on the internet, and transforms them into new works. He makes samples just like Andy Warhol did with the newspaper cuts and  silkscreen – or we could say, as Warhol would most likely do today, using the technological opportunities of the 21st century.
 Szollosi digitalises and redraws the images, places them in a new context, and, finally, puts the pictures made from his own scene set, sometimes in a heraldic way, on an altar.
In the structure of the ’carpet prints’, all the small details and figures appear to be used as secondary elements. At first sight it might seem that the only common feature is the mighty colour and figure orgy. The organiser concept of the ’pictorial poets’ is apparently random, but even the smallest piece is placed with intention. The similarity to the Rotschenko poster is also intended, as is how he organises the characters while using profane and sacral symbols. Our own chaotic world looks back from each and every artwork to us. 
Complicated coherences, dimly foreshadowed connection systems, members of secret societies, all are woven in to the deep secrets of the canvas  building up an unfathomable symbol systems. Late politicians, dictators, pop and cartoon icons, still alive but soon becoming key people of history, sexist symbols, sado-masochistic masks, and those who are adored in secret, because they are not accepted by society and those who are glorified in public because this is the expectation.
There is no mention of plagiarism. Is it the provocation of the bourgeois? Confrontation? Reflection? Perhaps! Or, the deep reality hiding under the surface of the reality or just fantasy?
 This is what everyone has to decide by themselves.

Cousteau's dream, 2012, 160x94 cm

„This project is my way of dealing with an infantile spiritual questing in today’s life, where there are no religions, traditions and rules. What is left is global, atheist pop-culture. That is why I wish to rebuild an existing/non-existing religion, starting with a single prayer mat or other religious objects as I already start preparing for a new faith. We wander around like children, collecting different elements and objects from our world and start to play with them in an attempt to build up our own reality. The defeat seems inevitable. But this is exactly why we are doing more and more to lift ourselves.”

Géza

Skull and Bones, print screen on paper, I/50, 2012, 50x35 cm

Babylon Great Whore, 2012, 160x94 cm

Echelon Witness, 2012, 160x94 cm

The Hermetic Order of the Golden Dawn, 2012, 160x94 cm

Géza Szöllősi‘s New Deities exhibition opened to a full house. Fans of the artist and gallery regulars packed NextArt Galéria last week to take in first hand some psychotic imagery, a pictorial to the diary of a madman. And let me tell you, the works of art are impressive mash-ups; detailed to the hilt, vivid colours, stories over-saturated with images. You just jump from one detail to the next and in the process you’re drawn deeper into a world of chaotic comicbook madness. The detailed prints articulate a caricature of ideology, an interpretation of modern history, atheism, a critique of the perversions both of consumer society and global politics all framed in conspiracy paranoia, and ironically the medium of choice is the prayer mat. The titles of the works are mysterious allusions to secret societies, covert operations, pop culture: my personal favourite: Pinay Cercle. If Szöllősi would ever think of selling out, he should be silk screen these graphics onto t-shirts. Guaranteed to be an overnight success.

/US/ Scope Art Show, Miami, Mauger Modern Art /GB/, 2009

/AU/ Young Hungarians, MOYA (Museum of Young Art), Vienna, Austria

/SK/ “David Cherny”, River Gallery, Bratislava, Slovakia

/H/ ArtMarket Budapest, NextArt Gallery, Hungary

/H/ RoHAM Gallery, Budapest, Hungary

silk, 120x70 cm, limited copy of 5

„Kutyául kopott a karma,

Na ki az, aki hinni akar ma?”

Quimby

Az archaikus társadalmak embere arra törekedett, hogy lehetőleg a szent közelében éljen1 – írja Mircea Eliade A szent és a profán című munkájában. Az őskeresztények katakomba-temetkezése, illetve a cintermek elrendezése ráadásul arra is rámutat, hogy az evilágin túli időt hasonló szándéknak rendelte alá az ó- és a középkor hívője. De hát a kódexek lapjain, a templomok falán és homlokzatán is men•nyei hierarchiába rendeződnek a jámborok, a vértanúk, a pásztorok és a kegyes adományozók. A szent felé törekvő igényt deszakralizált korunkban a megadó magatartás váltotta fel, s ez magával hozta a szentről való önkéntes lemondást. Nemcsak a megszentelt tér, de a szentre figyelés ideje, az álmokra, a misztikumra való felkészülés is odaveszett. Hiszen a nappalokból az éjszakába, a káprázat, az illúzió, adott esetben a transzcendens birodalmába átvezető alkonyzónában csend helyett mostanában a Twilight-saga zűrzavara zúdul felénk. És éppen az új istenségek ránk tukmált, kényszeres jelenléte gátolja meg, hogy szentről egyáltalán tudomást szerezhessünk.

A profán ember számára a tér homogén és az idő is semleges – térhetünk vissza még egy gondolatra Eliadéhoz2. Világa nem szakad minőségileg különböző részekre. Egy jól végzett munkanap után korty rozéval nyeli le aktuális tragédia-adagját, s megszokott hajlékából ki sem mozdulva indul esti manga-pornó-horror túrájára, hogy a portyát időnként privát üzenetváltásokkal, banki átutalásokkal, esetleg telefonhívásokkal szakítsa félbe. Napjaink képfolyama képtelen a Rettentő, a Félelmes megmutatására, így hát a mysterium tremendum evilági formátumra konvertált kvázi-rettenetét, a szilikon-sanctus szerverláncokon megosztott kollektív félelmét igyekszik újra meg újra színre vinni. Ám a földöntúli éppen azzal veszik el, hogy monitorunkon afféle tremendum lightként megmutatkozik, a transzcendencia-deficit pedig csak méltóságától és hatalmasságától megszabadított „tizenöt perc rettenetet” hoz életünkbe. Az isteni többé már nem teljesen más. Tuningolt hype, kiposztolt státusz csak. S míg Eliade szerint az egyetemes istenhit kultúrák közti különbségeket egyengető, közvetítő elem lehet, egy olyan érában, amelyet hidegen hagy a vallási érzület, a közvetítés sem transzfert jelent már, hanem szimpla streaming csupán. S ha ez így van, akkor Szöllősi Géza Új istenségeinek korában már odalett minden, s pszeudó a remény is.

„Nincsenek többé vallások, tradíciók és szabályok. Csak a globális, ateista pop-kultúra maradt.”3 – fogalmaz honlapján Szöllősi. Ha pedig így áll a helyzet – egyszerre ironikus és roppant komoly gesztust gyakorolva –, a művész hát ennek a kornak készít kegytárgyakat. A NextArt Galériában látható tárlatán tibeti tankák ikonográfiáját keveri B-filmek posztereinek trash-esztétikájával. Heraldikai jelvényeket alkot szado-mazo kellékekből, harsány, zsúfolt tablókat játszat rá finom anyagú műselyemre. Bosch pokolképeit, Verne csodás-bizarr szerkentyűit fordítja egyszerre a cartoon-kultúra vicces-giccses és a világháborús propagandaplakátok uszító-heroikus nyelvére. Pin-up girlök, matrózok és pilóták, szemek, mellbimbók és bogarak, kultusztárgyak, körök és kristályformák ismétlődnek Szöllősi imaszőnyegein, s komplett világértelmezésekként, végtelen mantrákként tekeregnek a képmezőben. A kiemelt helyen látható Pinay Cercle című munkán Matisse, Magritte, illetve Warhol egy-egy emblematikus képe is felvillan, mindez az androidnők cyberpunk esztétikumával, illetve Szöllősi korábbi munkáinak felidézésével afféle prelűdként vonultatja fel a kiállított munkák ihlető erővonalait. 

Az égi harmóniát az Új istenségek szép új világaiban diktatúra-rendtartások váltják: Kim (Dzsongil) angyalai, valamint Hugo (Chavez) és barátai is elképzelt, rejtélyes rendbe szerveződnek, akárcsak Josip (Visszarionovics Sztálin) libidója. A valódi istenit elhomályosító új Édenkertet kerubok helyett kitömött állatfejek őrzik. Szöllősi személyes rémálom-kompozícióin, képregényhős-politikus-terrorista rablánc-dicsőségfalain meztelen plasztiknők kelletik magukat, minibe és latexbe öltöznek az apácák, a rohamosztagosok meg műmellet viselnek páncéljukon. A tankok, fegyverek, rovarok nyugtalanító jelenléte sormintaszerű ornamentikává szelídül ugyan, ám azért még így is fenyegető marad. Az izgalmas képrejtvények vibráló neon jelszavakkal hívogató flipperfelületekre hasonlítanak, amelyeket oda-vissza ütődő acélgolyókként jár be cikázó tekintetünk. Ez a csapódó-csapongó mozgás pedig meglátásom szerint a linkről linkre botorkáló, hírmorzsákból értelmezni próbáló mindennapi internetező egy random böngésző tripjét is szimulálhatja. A fragmentumokban (félre)ismert virtuális világ valódi hálózattá szervezésének elkeseredett és szükségszerűen sikertelen kísérletét. Hogy is vágyhatna spirituális töltődést az, akinek monitorján háborúk torkolattüze folyik egybe ünnepélyek görögtüzével, és észre sem veszi már, mikor vált a kép Molotov-koktélokról koktélruhákra? 

Szöllősi tehát az átlag netező virtuális kódfejtő kalandozásai során ismétlődő motívumokat, a digitális zene loopjaihoz hasonlóan visszatérő szekvenciákat szublimálja printjein. Ötletesen önti meditációra, elmélyülésre ösztönző formába a provokatív tartalmakat, s ezzel voltaképpen arról gondolkodtat szellemesen: mi az az új Olümposz – vagy éppen Babilon –, ami a halandók és az istenségek közé emeltetett, s ami miatt számunkra a szent voltaképpen megszűnt létezni? A titkos társaságok, összeesküvés-elméletek emlegetése felveti ugyan egyfajta hermetikus tudás létezését, ám ezek is csak szóbeszédek, az abszolútumot takaró, így ugyancsak félrevivő tanok. Hiába tervez újra a GPS, és hiába köp ki másodpercek töredéke alatt több százezer találatot a kereső, kicsusszant alólunk a szilárd talaj. Most akkor mi lesz velünk? Elvesztünk? Tényleg? Egyáltalán kinek tehetünk fel efféle nyugtalanító kérdéseket?

Szöllősi Géza kiállítása, NextArt Galéria, 2012. II. 24–III. 31.

Jegyzet:

1Mircea Eliade: A szent és a profán, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009, 8

2Mircea Eliade: u. o. 16

Új Művészet, 2012. április XXIII. évf. 4. szám